- Bár már rég megszűnt szinte minden járványügyi korlátozás, az egészségügyben dolgozók még ma is a kormányzat által mesterségesen fenntartott veszélyhelyzet rabjai.
- Szabadságukat jelenleg is korlátozza a felmondási tilalom, amit most újra megtámadtunk az Alkotmánybíróság előtt egy végletekig hajszolt, fiatal orvost képviselve.
A kormány tavaly novemberben másodszorra vezetett be felmondási tilalmat az egészségügyben – és nem mellesleg a rendvédelemben – dolgozók körében. A tilalom, amit a kormány a veszélyhelyzet végéig rendelt fenntartani, ezúttal is sokak életét teszi gyötrelmessé. Az elmúlt hónapokban csak jogsegélyszolgálatunkhoz 34 segélykérő levél érkezett a témában, és többen nemcsak saját helyzetükről írtak, hanem kollégáikéról is. Jól látszik az is, hogy minél inkább távolodik a járványveszély, annál nehezebben viselik az érintettek láncra vert helyzetüket. Számukra is világos, hogy
azok az alkotmányos célok, amelyek a tilalom bevezetését megalapozták, mostanra már nem állnak fenn, és a veszélyhelyzet fenntartása a választások előtt álló kormánypárt önös politikai érdekeit szolgálja.
Amikor a kormány először tiltotta meg az egészségügyi dolgozóknak, hogy otthagyják az állásukat, egy ápolót képviselve kértük az Alkotmánybíróságtól a rendelkezés megsemmisítését. A testület hónapokig kivárt a döntéssel, majd amikor a felmondási tilalmat a kormány feloldotta, „okafogyottság” miatt megszüntette az általunk kezdeményezett eljárást. Hiába jeleztük az indítványban, hogy a felmondási tilalmat a kormány még visszaállíthatja, az alkotmánybírák ezzel nem törődtek. Ahogy pedig azt várni lehetett, a járvány újabb hullámában a kormány újjáélesztette a tilalmat.
Az ügyet most ismét az Alkotmánybíróság elé vittük. Ezúttal egy orvost képviselünk, aki frissdiplomás szakorvosként jóformán egyedül visz a hátán egy kórházi osztályt az egyik vidéki kórházban. Katát (nevét megváltoztattuk) – saját bevallása szerint – testileg, lelkileg felőrli ez a felelősség. Nekünk írt panaszában oldalakon keresztül részletezi, miért érzi egyre elviselhetetlenebbnek a munkával járó terheit:
"Elmondhatatlan stresszel és lelki teherrel jár, hogy úgy kell ügyelnem egy műtétes szakmában, hogy friss szakorvosi diplomával én vagyok az egyetlen kompetens ember az osztályon, azaz amit én nem tudok megoldani ügyeletben, annak nem lesz megoldása. Mindeközben hiába szeretnék szakmailag fejlődni (így például ráépített szakvizsgát csinálni), a létszámhiány miatt az sem megoldható, hogy egy-egy ember képzés miatt távol legyen. (...) Kínomat, kínunkat fokozza, hogy a kórházban ügyeleti időben egyetlen aneszteziológus orvos van, akinek az intenzív osztályt, a covid intenzív osztályt, a sebészeti-, traumatológiai-, és a szülészeti műtőt is el kell látnia. Nem egyszer fordult elő olyan eset, hogy akutan lett volna szükség aneszteziológusra, azonban ő éppen egy másik műtőben, altatott beteg mellett tartózkodott. Csodával határos, hogy ez eddig nem vezetett tragédiához. Természetesen ezt a problémát is jeleztük a vezetőség felé, megoldás nincs (orvoshiány miatt, ugyebár).”
Mindannyiunk érdeke, hogy legyen, aki a betegellátást biztosítja. Ennek teljesülése járványhelyzetben az átlagosnál bizonytalanabb, ami rendkívüli intézkedések bevezetését, köztük akár az ellátást nyújtók jogainak korlátozását is elkerülhetetlenné teheti. Olyan súlyú jogkorlátozást azonban még járványhelyzetben sem lehet előidézni, amely már az emberi méltóság sérelmével jár. Márpedig a kényszermunka tilalma azért szerepel az emberi jogi egyezményekben, hogy az embert ne lehessen tárgyiasítani. Mi éppen azt sérelmezzük az Alkotmánybíróság előtt, hogy
a felmondási tilalom puszta eszközzé degradálja az egészségügyi dolgozókat. Az, hogy a kormány a betegellátás védelmében egy olyan drasztikus eszközhöz folyamodott, mint a felmondási tilalom, sokat elárul az egészségügyben uralkodó, kétségbeejtő állapotokról. Morálisan és anyagilag is megbecsült, megfelelő infrastrukturális körülmények között dolgozó, szabad emberként kezelt egészségügyi dolgozóktól ugyanis aligha várható, hogy éppen egy olyan krízishelyzetben hagyják ott az állásukat, mint a világjárvány. Az ilyen felelősséghárítás nem jellemző a segítő szakmákban dolgozókra. Éppen ezért, ha mégis tömeges felmondás fenyeget, vagy ha a rendszer már a szórványos felmondásokat sem bírja el, az azt mutatja, hogy az állam kudarcot vallott az egyik legfontosabb feladatában, az egészségügyi ellátás megszervezésében. Felvetődik a kérdés, hogy az állam megteheti-e egyáltalán, hogy saját mulasztásának következményeit alapjogok korlátozásával kompenzálja, ahelyett, hogy a rendszer hibáinak javításán munkálkodik.
Jól látszik, hogy a felmondási tilalom jogszerűsége bonyolult kérdés. Az ügy ráadásul társadalmi súlyát nézve is jelentős, hiszen tízezreket érintő jogkorlátozásról szól, az Alkotmánybíróság döntése pedig meghatározza a mindenkori kormány mozgásterét a járványokkal szembeni védekezés során. Emlékeztetjük az alkotmánybírákat, nehogy újra torkukon akadjon a falat:
az alkotmánybíróságoktól a demokráciák éppen azt várják, hogy mindenekelőtt az ilyen komoly társadalmi jelentőséggel bíró, nehéz ügyeket eldöntsék. Mindehhez hozzáadódik, hogy ebben az ügyben nincs más hazai fórum, amelyhez a tilalommal érintettek jogvédelemért fordulhatnának. Ezért ha az alkotmánybírák ismét kihátrálnának a döntésből, akkor – amellett, hogy gúzsba kötött polgárok tömegét néznék levegőnek – még ügyfelünk, Kata jogorvoslathoz való jogát is megsértenék.
Vissy Beatrix