Döntő többségében olyan erők fognak ülni a magyar parlamentben, akik egyértelműen bizonyították: szembemennek a demokratikus alapértékekkel, fittyet hánynak az emberek egyenlő méltóságára. De bármennyire is nagy a kísértés, ne tegyük meg a hatalomnak azt a szívességet, hogy mostantól “az utolsó kapcsolja le a villanyt” és “jó, hát akkor itt fogunk élni” jellegű posztokat írogatunk és szomorú emojikba fojtjuk a csalódottságunkat.
A 2010 óta hatalmon lévő Fidesz-kormány egyik legfontosabb célja, hogy – hasonlóan a Kádár-rendszerhez – arra vegyen rá minket: hagyjuk a politikát, foglalkozzunk a legszűkebb családunk boldogulásával. Azt üzeni, hogy ha ezt betartjuk, akkor tudunk boldogulni, talán még egyről a kettőre is jutni.
Az alku ára, hogy csukjuk be a szemünket, akkor, amikor a jogállamot leépítik, a közpénzeket ellopják, és mondvacsinált ostobaságokkal támadják azokat a honfitársainkat, akik kicsit is eltérnek az elképzelt, ideális magyar embertől. A boldogulásnak azonban egyre nagyobb ára van, amire a háborús helyzet mindennél jobban rávilágított. Most már azt is fogadjuk el, hogy az ország vezetői egy háborúban az agresszor elleni fellépés kerékkötői azokkal a szövetségekkel szemben, ahova egyébként az ország több mint háromnegyede tartozni szeretne.
Azt szeretnék elérni, hogy minél többen legyenek, akik elfordulnak a közélettől: önvédelemből vagy azért, mert elhiszik, hogy nekik ennyi jár. Sokan az elmúlt években azt a megküzdést választották, hogy amennyire lehet, kizárták az életükből a magyar államot. Megszervezték, hogy a kizsigerelt tanárokkal és megfélemlített iskolaigazgatókkal teli oktatási rendszer helyett legyen olyan iskola, ahol nem nyomorítják meg a gyerekeiket, ahol inkább a gondolkodásra tanítják őket. Elfogadták, hogy meg kell fizetni a magánegészségügyi rendszert, hiszen az államiban hónapokat kell várni egy sürgős szívműtétre, miközben a kiégett és alulfizett egészségügyi szakdolgozókkal is konfrontálódni kell. És, ami talán a legszörnyűbb: egyre többen terveznek a gyerekeiknek jobb életet egy másik országban. Az sem baj, ha mindezekért ki kell zsigerelni magunkat, mert addig sincs időnk elolvasni a korrupcióról szóló híreket, tüntetéseket szervezni a számunkra fontos ügyekért, összejönni a szomszédainkkal és helyi problémákat megbeszélni, ne adj’ isten a minket elvileg képviselő politikusokat számon kérni…
Bármekkora is a kísértés, ne tegyük meg azt a szívességet, hogy elfogadjuk, amit évek óta sulykolnak a kritikusan gondolkodó polgároknak: ez nem a ti országotok, fogadjátok el és vonuljatok ki a közéletből. Sokan – érthető módon – felteszik a kérdést, hogy miért tegyenek erőfeszítéseket egy olyan nemzetért, amely nem tart rájuk igényt. Én visszautasítom azt, hogy a politikai vezetők véleményével azonosítsam magam, illetve kizárjam saját magam abból a hazából, ahol születtem, ahova emlékeim kötnek, amihez barátaim és családom révén ezer szálon kapcsolódom.
Tűnhet kilátástalannak az, hogy valaha lesz változás. Még az is lehet, hogy napokig vagy hetekig teljesen reménytelennek látjuk a helyzetet. De utána fel kell emelni a fejünket. Nézzünk körül, és lássuk meg:
a választás eredménye csak egyetlen tényező és a kormány nem mindenható.Tevékeny és felelős polgárokként számos eszközzel tehetünk a közjóért. Ha sikerül ezeken a napon túl lenni, akkor látszik majd, hogy van mire építeni. Mondok négy példát.
Kezdjük a legfontosabbal: civil szervezetek megfeszített és kreatív munkájának köszönhetően érvénytelen lett a kiközösítő népszavazás. Mi, civil szervezetek megtanultuk, hogyan kell eredményesen kampányolni: tudtuk, hogy mi kell az érvénytelenség eléréséhez, és a körülmények feletti kesergés helyett inkább megtaláltuk a módját a polgárok elérésének. Ebben köszönettel tartozunk a kampányt a hátán vivő Amnesty International Magyarországnak és a Háttér Társaságnak. A második ok, hogy idén közel 30 000 ezer polgár jelentkezett ellenzéki szavazatszámlálónak hogy akár a lakóhelyétől távolra utazzon, idejét és erejét áldozva a választás tisztaságáért. Meggyőződésem, hogy legtöbben elsősorban nem az őket delegáló párt iránti szenvedélyes elkötelezettségből tették mindezt, hanem azért, mert felismerték, hogy szükség van rájuk, számít a jelenlétük. Számít, mert nélkülük eggyel kevesebben lettek volna. De számít azért is, mert példát mutat: látják a barátaik, a családtagjaik és idegenek is, és legközelebb talán már nekik is eszükbe jut hasonlóan cselekedni.
A harmadik a tanárok hónapok óta tartó tiltakozássorozata. Kisebb és nagyobb településeken mondják sorra ki tanárok, hogy elég volt. A számháború helyett az a fontos, hogy sok-sok ezer pedagógus mutatta meg miként lehet valódi polgárként viselkedni, aki nem elszenvedője a politikának, hanem követeli annak alakításának jogát. Ha ők meg tudták találni a tiltakozás formáját, akkor nagyon sokan meg tudjuk. És végül: megértettük azt is, hogy ha megalapozott és hiteles információhoz akarunk jutni, akkor azért fizetnünk kell. A magyar polgárok és a független sajtó sikertörténete, hogy egyre több hírportált tartunk fent.
Miután felemeltük a fejünket és körbenéztük, nézzünk magunkba is. Ismerjük fel, hogy a szabadság belülről fakad. A szabadságot nem a döntéshozóktól kapjuk ajándékba, hanem nekünk kell megküzdeni érte. A cselekvéshez nincs szükségünk felhatalmazásra. Sok munka áll még azok előtt, akik egy szabadabb, igazságosabb és egyenlőbb országban szeretnének élni. De messze nincs még minden veszve. Csak akkor van minden veszve, ha úgy döntünk, hogy elfogadjuk a hatalom által ránk osztott szerepet. Ez a döntés továbbra is a mi kezünkben van.
Kapronczay Stefánia, a TASZ ügyvezető igazgatója