- A Szőlő utcai javítóintézetben élő gyerekek többsége már korábban is súlyos állami elhanyagolást és erőszakot szenvedett el.
- A kormány még több rendészeti fegyelmezéssel reagál ahelyett, hogy azonnali terápiás segítséget adna a traumák feldolgozásához.
- Mintha most nyíltan bevallanák, hogy ezeket a gyerekeket tényleg csak bántani akarják, és soha nem is gondolták komolyan, hogy védelmet és segítséget érdemelnének.
A kormányzat a létező legkegyetlenebb módon reagál az épp rájuk égő Szőlő utcai botrányra. Ne legyen kétségünk: azok a rettegő gyerekek, akiket tegnap egy ország látott a videófelvételeken, ahogy végignézik, amint egyik társukat egy marcona intézményvezető fenyegeti, veri és tapossa, gyakran ugyanazok, mint akiket tíz-tizenöt évvel ezelőtt elszakítottak a szüleiktől – úgy, ahogy most teszik a kórházakban maradt 353 kisbaba többségével.
Ezeknek a gyerekeknek a nagy része úgy jutott a Szőlő utcai, vagy a többi gyermekvédelmi intézménybe – ugyanis Gulyás Gergely gonosz és téves elhatárolásával szemben ezek nagyon is gyermekvédelmi intézmények – hogy egész eddigi életükben az állami szervek nyomorították meg őket. Az itt élő gyermekek többsége gyermekotthonokban, szakellátásban él évek óta, születésük óta bántalmazza őket a rendszer. Elszakították őket a szüleiktől, csecsemőotthonokban, gyermekotthonokban éltek folyamatos érzelmi elhanyagolásnak és gyakori bántalmazásnak kitéve, sokszor már kiskoruktól szökésben, hajléktalanként, kiszolgáltatva a bűnszervezeteknek, gyermekkereskedelemnek, szexuális kizsákmányolásnak.
Miközben a miniszter azt mondja, hogy a javítóintézet nem a gyermekvédelem része, és ott a fiataloknak „bv-szerű fegyelemmel kell találkozniuk”, valójában ezeknek az intézményeknek nem a büntetés a feladata, hanem a nevelés, támogatás, a társadalmi visszailleszkedés segítése. Ide azok a fiatalok kerülnek, akiknél a bíróság úgy látja, hogy a büntetésnél célravezetőbb a támogató, változást elősegítő környezet.
A gyerekek elképzelhetetlen mennyiségű trauma és szenvedés után kerülnek a javítóintézetbe, ahol a törvények szerint végre biztonságot, terápiát, és támogatást kellene kapniuk. Ehelyett azt kapták, amit eddig is: bántalmazást és megalázást.
Képzelhetjük, hogy milyen pszichológusi támogatást kaptak a gyerekek attól a Kovács-Buna Károlytól, aki elvileg pszichológusként dolgozott az intézményben, de ezen foglalkozásának gyerekek megtaposásával, megrugdosásával gondolt eleget tenni.
Felfoghatatlan cinizmus és kegyetlenség, hogy most, amikor végre napvilágot látott az intézményben zajló bántalmazás és szexuális erőszak, ezeket a gyermekeket nem azonnali terápiás támogatással, traumafeldolgozással segítik, hanem még durvább rendészeti fegyelmezéssel fenyegetik. Mintha most nyíltan bevallaná a kormányzat: ezeket a gyerekeket tényleg csak bántani akarja, soha nem is gondolta komolyan, hogy védelmet és segítséget érdemelnének.
A minisztérium saját bántalmazási protokollja is előírja, hogy ha egy gyermek esetében felmerül a bántalmazás gyanúja, azonnal, de legkésőbb egy napon belül traumafeldolgozó terápiás segítséghez kell őt juttatni, ki kell menteni az abuzív környezetből. A Szőlő utcában, és minden gyermekvédelmi intézményben most csak ez következhet: fel kell számolni a rendészeti szemléletet, a megalázást, fegyelmezést, bántalmazást, és végre valódi traumatudatos terápiás segítséget kell nyújtani azoknak a gyermekeknek, akiknek az egész eddigi élete az állami szervektől elszenvedett traumákról szólt.