A magyar egészségügy nehéz helyzetben van. Az öregedő társadalom egyre nagyobb terhet ró az egyre elégtelenebb egészségfinanszírozásra. A pénzhiányból viszont még nem feltétlenül következik a hátrányos megkülönböztetés. Miért okoz óriási károkat a diszkrimináció, és hogy lehetne ezt igazságosan csinálni?
Az orvos–beteg-viszony hatása
Korábbi írásunkban megállapítottuk, hogy a mélyszegénységben élők az átlagnál ritkábban jutnak el orvoshoz. Ha pedig mégis eljutnak az orvoshoz, akkor kérdéses, hogy milyen az a szolgáltatás, amilyen egy mélyszegénységben élő, illetve roma embernek jut. Ráadásul feltételezhető, hogy már azért is meggondolja kétszer is, hogy orvoshoz forduljon-e, mert nem feltétlenül támogató az a légkör, amivel a roma, illetve mélyszegénységből jövő pácienst fogadják. A középosztálybeli betegnek is sokszor tűnik kioktatónak, vagy akár csak érthetetlennek az orvos beszéde. Ez fokozottan igaz lehet a mélyszegénységből jövők számára, hiszen ők sokszor alacsony iskolázottságúak, az idegen eredetű szavakat nemigen értik, és még stresszhelyzetben is vannak a számukra idegen környezetben. Egy 2007-es kutatás szerint a romák 12%-a tapasztalt diszkriminációt az egészségügyben kimondottan származása miatt.
Blogsorozatunk első részében azzal foglalkoztunk, hogy van-e összefüggés aközött, hogy a magyar lakosságban drasztikusan nagy a különbség az egészségügyi mutatók tekintetében, és aközött, hogy a mélyszegénységben élő és a roma lakosság az átlagnál nehezebben fér hozzá az egészségügyi ellátáshoz.
Az egészségügyi törvény leszögezi, hogy mindenkit olyan módon kell tájékoztatni, hogy az a számára érthető legyen, és az ellátás során védeni kell emberi méltóságát. A romákkal és a mélyszegénységben élőkkel szembeni nem megfelelő bánásmód gyakran nem is feltétlenül tudatos diszkrimináció eredménye. Az orvos- és ápolóképzés nem fordít kellő figyelmet a kommunikáció, a jó értelemben vett differenciált odafordulás fontosságára. Míg néhányan jó érzékkel megtalálják a megfelelő hangot a különböző társadalmi helyzetű páciensekkel, addig sajnos sokan erre már nem fordítanak kellő figyelmet. Fel sem tűnik nekik, amikor ledorongolják a beteget, amiért nem szedi be a gyógyszerét, hogy a páciensnek nem volt világos, hogy mikor és mit kellett volna szednie. Az is gyakori, hogy meg sem kísérlik elmagyarázni, hogy milyen beavatkozást fognak elvégezni, mert feltételezik, hogy a páciens úgysem értené, miközben ezzel nemcsak a tájékoztatáshoz, hanem az ellátás esetleges visszautasításához fűződő jogot is súlyosan megsértik. A beteg tehát csak azt tapasztalja, hogy anélkül tesznek vele dolgokat, hogy tudná, mi zajlik. A fentiek miatt az is gyakran megesik, hogy lekezelően bánnak a hozzátartozóval, aki a beteg állapotáról érdeklődik. Ezek az apróságnak tűnő dolgok ugyanakkor nagy hatással lehetnek arra, hogy az illető legközelebb jó szívvel keresi-e fel az orvost, az egészségügyi intézményt, vagy pedig tartva tőle, az utolsó utáni pillanatig halogatja azt. Így pedig lehetséges, hogy a diagnózist nem tudják időben felállítani, a kezelést nem tudják elkezdeni, ami óriási kihatással lehet a beteg egészségére vagy akár életére.
Persze a diszkriminációnak megjelenik az explicit formája is. Ugyan nincs róla hivatalos adat (és alig bizonyítható), de még mindig nagyon sok kórházról tudható, hogy a roma betegeket, szülő nőket a többiektől elkülönítve helyezik el. A szegregáció önmagában is elítélendő, ráadásul azért is riasztó, mert tipikus, hogy az így elhelyezett betegek rosszabb ellátást is kapnak (többágyas kórteremben helyezik el őket, kevesebb ápoló, és így kevesebb odafigyelés jut nekik stb.).
Mindannyiunk érdeke
Az egészségügyi rendszerünk anomáliái egyre inkább egy szétszakadó társadalom képét vetítik fel. Valószínűleg azoknak is van negatív tapasztalatuk az egészségüggyel, akik ezt a blogbejegyzést olvassák– tudják, mekkora fáradság a beteg hozzátartozónk számára megtalálni a megfelelő ellátást adó orvost, intézményt. Elérni, hogy a vizsgálatok időben megtörténjenek, hogy az orvosok és ápolók kedvesen bánjanak a szerettünkkel, hogy pontos tájékoztatást kapjunk a betegségről és annak prognózisáról. A társadalom többségének már nem marad energiája arra, hogy belegondoljon, vajon mi a helyzet a mélyszegénységben élőkkel. Pedig éppen ők azok, akiknek a legritkább esetben jut a választás lehetősége: ők azt kapják, amit a magyar egészségügy külön kijárás, hálapénz, ismerősök nélkül kínálni képes. A leszakadó vidékeken nincs másik kórház, de sokszor még másik orvos sem, akinél jobb helyen tudhatja a mélyszegénységben élő a hozzátartozóját. Fontos tehát, hogy ne felejtsük el: amellett, hogy küzdünk egy működő egészségügyért, ne mondjunk le a leginkább rászorulókról sem.
Hisz mindamellett, hogy általános emberi norma azok érdekeinek képviselete, akik nincsenek olyan helyzetben, hogy saját érdekeiket érvényesítsék, az egész társadalom számára alapérték, ha minél jobb egészségben tartja polgárait. Arról nem is beszélve, hogy a beteg ember drága. Egy csomó betegség minimális ráfordítással orvosolható, ha időben kezelik, ha viszont súlyossá válik, sokkal költségesebb a társadalombiztosítás számára. A jó orvos–beteg-kapcsolat, a megfelelő kommunikáció, a differenciált, érthető tájékoztatás önmagában képes javítani a egészségi állapoton, hiszen a tájékozott beteg aktívan részt tud venni a gyógyító, megelőző folyamatban, ha érti, hogy mit miért ír fel az orvos, miért kell elmennie szűrésre, milyen módon befolyásolja életmódja a betegsége kimenetelét. Nagyon valószínű, hogy a mélyszegénységben élő, illetve roma páciensekkel szembeni ilyen attitűdváltás pozitívan befolyásolná az orvoshoz járási hajlandóságot is. Ehhez viszont arra is szükség van, hogy a teljes lakosság könnyen hozzáférjen az alapellátáshoz, ne kelljen olykor több tíz kilométert gyalogolni betegen, ha nem futja a buszjegyre.
Fernezelyi Borbála